Krétán még egyetlen SOTA csúcs sem volt aktiválva, úgyhogy adta magát a feladat...
Az utazás
Az indulás elõtti készülõdés során két komolyabb kérdésre kellett választ találnom.
Elõször is milyen felszerelést vigyek?
Az FT-817 és a 10m-es pecavertikál, a 3 ellensúllyal adta magát. A 7Ah-s akku is logikus választásnak tûnt. Néhány hete már kísérletezgettem egy napelemmel és egy kapcsolóüzemû feszültségszabályozóval, úgyhogy ha a szabályzó termelte random zajtól eltekintek, a technika összeállt.
Még gondolkodtam, hogy plusz végerõsítõvel feltornázom a kimenõ teljesítményt olyan 15W környékére, de aztán lemondtam errõl, mivel a végerõsítõ és a kis hangolóm nem igazán szerette egymást.
(jó döntés volt, mert a tapasztalatok szerint rendre rosszabb riportokat adtam, mint amit kaptam...)
Végülis a szokásos gyalográdiós felszerelés került a csomagba néhány tartalék kábellel és madzaggal kiegészítve.
A második kérdés az volt, hogy hogyan szállítsam a felszerelést.
És akkor itt kicsit részletesebb leszek, hátha hasznosak az információk másoknak is.
Az út tervezésekor -néhány utazási iroda prospektusát átlapozva, majd õket felhívva- kiderült, annak ellenére, hogy május elejétõl hirdetnek utakat, az összes, május hónapra foglalt charter járatokat kollektíven visszamondták. Így egészen június elejéig csak átszállással lehet Krétára repülni.
Gondoltam, az internet a barátom. Úgyhogy elkezdtem repülõjegyet keresni. Az idõpontban megfelelõ megoldás: Budapest-Athén Malévval, majd Athén-Heraklion Aegean Airlines-szal. Így kellemes déli körüli indulással kb. 6-ra Krétán vagyunk.
Mindkét légitársaságnál mód van interneten keresztül megvásárolni a jegyet. Egy apró próbléma azért van. Ugyanis ahhoz, hogy az átszállásnál a feladott csomagok is automatikusan „átszálljanak” a következõ járatra, nekem, itt Budapesten, Krétáig kell feladni azokat, ehhez viszont a két jegyet össze kell valahogy kapcsolni (egyébként az átszállásnál elõször fel kell venni a csomagokat, majd ismét fel kell adni õket és ez sok idõ).
Ezt az összekapcsolás viszont az internetes vásárlásnál nem lehet megtenni.
Úgyhogy felhívtam a Malévot, hogy mi a teendõ. Kiderült, hogy õk nem tudják ezt megtenni, mert (és itt kezdjünk el kicsit csodálkozni) a két légitársaságnak nincs egyelõre szerzõdése egymással arra, hogy egymás foglalási rendszeréhez hozzáférjenek.
Tehát, aki rendelkezik internet elérhetõséggel, az hozzáfér a foglalási rendszerhez, de õk egymáséhoz nem. És ez pusztán egymásközti megállapodás kérdése lenne.
2009.05.02. Európai Unió.
Mi a megoldás?
Az, hogy el kell menni egy utazási irodához és rajtuk keresztül megvenni a jegyeket, mert õk hozzáférnek mindkét légitársaság foglalási rendszeréhez (amihez én is, az interneten keresztül), viszont nekik látszik még egy pipálható rubrika a kitöltésnél, amivel össze tudják kapcsolni a két foglalást.
Mindez kb. 20%-kal drágította a jegyet...
Miután a jegyek megvoltak, a terv gyenge pontja továbbra is az athéni átszállás maradt, ugyanis összesen 1h15m van Athénban az érkezés és az indulás között, és a feladott csomagnak ennyi idõ alatt le kell kerülni az érkezõ géprõl, és el kell jutni az induló járat csomagterébe.
Mindent összevetve, ha minden idõben történik (érkezés, indulás) éppen elég. De ha nem, akkor akár több napos csúszással jutnak csak el hozzánk.
Ezt átgondolva úgy döntöttem, hogy minden rádiós felszerelést kézi poggyászként viszek, mert így, ha én megérkezem, akkor azok is.
Az átszállás viszont két biztonsági vizsgálatot jelent.
Ez, a mostani idõkben, amikor -mint arra megtanítottak minket- a dezodorral, Sió gyümölcslével, vagy akár körömvágó ollóval is fel lehet robbantani/el lehet téríteni egy repülõgépet, a sok nõihölgy-biztonsági szolgálatos számára azonosíthatatlan elektronikai cuccal felpakolva nem biztos, hogy 1-2 percig tart.
Ez viszont, a szûk átszállási menetrendnél, boríthat mindent.
És nem csak a hosszú magyarázkodás miatt. Ugyanis, ha úgy dönt az éppen üzemben levõ biztonságis, hogy valamelyik tárgyat nem engedi felvinni a gépre, akkor azt vagy ott hagyja az utas, vagy visszamegy a check-in-hez, visszakéri a feladott csomagjait (azokat elõkutatják, majd visszahozzák).
Amikor azokat visszakapja, azokba rejti a nemkívánatos tárgyat, ismét feladja a csomagokat és ismét beáll a sorba a biztonsági vizsgálatnál, majd egy újonnan beüzemelt biztonságissal ismét végigjátsza a magyarázkodásos részt.
Ez az egész nem praktikus, ha valakinek igen kimért az ideje...
Úgyhogy indulás elõtti héten elkezdtem telefonálgatni. Kiderültek a következõk.
A menet a következõ:
fel kell hívni a check-in-tõl a kulcsembert, a járatfelelõst. Õ szól a pilótának, aki ilyesmikre rá szokott bólintani. Ezt követõen oda jön a check-in-hez és veled együtt átmegy a biztonsági ellenõrzésen. A gépen a botot külön helyen tárolják. Leszállás után visszaadják.
Megfelelõen kiokosodva, tele optimizmussal, indulás elõtt 2 órával érkeztünk a reptérre.
A check-in-nél a hölgyekkel kellemesen elbeszélgettem. A rádiós hátzsák kicsit súlyosabb volt, mint ami kézipoggyásznak elmenne.
Nagyon érdeklõdõk voltak. (mikor meséltem a hegyre mászásról és a rádiózásról is, kacér kis fény is villant az egyikük szemében, miközben birizgálta a haját ;-))
Megcsodálták a botot is. Kicsit tanácstalanok voltak, de jeleztem, hogy törékeny és mondandómba csempésztem a „járatfelelõs” és „pilótafülke” szavakat, mire az az ötletük támadt, hogy felhívják a járatfelelõst, hogy vihetem-e kézipoggyászként.
A kulcsember a telefonba üzente, hogy nyugodtan vigyem kézben, a mérete miatt be lehet rakni az ülés fölé, nem lesz gond, szól a biztonságiaknak. Rányaltak néhány „törékeny” matricát és már kész is voltunk a check-in-nel.
Mivel gyorsan végeztünk, nagy nyugalommal sétálgattunk egy keveset, vettünk újságot, üldögéltünk, majd elindultunk a biztonsági ellenõrzéshez.
Kezemben magabiztosan meredezett a bot, tudván, hogy õt mindenki törékenynek hiszi és nem nagy távolságra tõlem elvezheti végig az utazást.
Na aztán nem így lett.
Az elején minden rendben volt. Biztonsági ellenõrzés. Rádiós csomag. „Van a csomagban laptop?”. „Nincs, csak rádió van”. „Mutassa meg”.
(ez nem jó stratégia, hagyni kell, hogy õ találja meg. Ígyis-úgyis ki kell pakolni a csomagot, de ha nem szólok, van sikerélménye)
A hátizsák félig ki volt már pakolva, mikor meglátta a lábamnál a botot.
Kérdezi ez mi.
Mondom antenna.
Mondja ez horgászbot.
Mondom úgy néz ki, de antenna.
Mondja horgászbotot nem lehet felvinni a gépre. „Gizi! Ezzel mi legyen?”.
Gizi elvette. „Ez egy horgászbot, azt fel kell adni”.
Mondom a járatfelelõs tud róla és azt mondta lehet.
Mondja ezt nem lehet felvinni, menjek vissza és adjam fel.
Visszapakolás. Vissza a check-in-es hölgyekhez.
Nagyon együttérzõek voltak. Hívták a járatfelelõst. Az hívta a biztonságiakat, majd visszaszólt, hogy fel kell adni csomagként.
„De hát félórája mondta, hogy felvihetem. Meg a pilótafülkébe is be lehetne akár tenni...”-próbálkoztam, habár éreztem, hogy nincs sok értelme.
Meg volt a magyarázat: igen, a pilótafülkébe be lehetne vinni, de már nincs idõ szólni a pilótának, hogy magukkal vigyék (???)
A megfejtés a következõ (ezt a biztonságiakkal folytatott beszélgetésbõl tudom):
ilyen esetben, ha ott van velem a járatfelelõs, akkor beengedik az extra csomagot. Ehhez viszont oda kellett volna jönnie a check-in-hez és elsétálni velem a biztonsági ellenõrzéshez.
Ennél egyszerûbb volt számára a fenti telefonálós üzengetés, habár neki tisztában kellett lennie azzal, hogy nem fogják átengedni a botot...
Szóval hasonló helyzetben ragaszkodni kell a személyes megjelenéséhez.
A hölgyek a check-in-nél próbáltak segíteni, ahogy tudtak. Ami létezett, mindenféle további matricákat ragasztottak a botra. Aztán még további két „törékeny” feliratot nyomtak a bot még matricálatlan négyzetcentijeire.
Mondjuk jól nézett ki, de azért a nyugalmam kicsit elszállt. Ha a bottal történik valami, a rádiózásnak annyi.
2 óra repülés. Athén. Leszállás után sietés a transzfer pulthoz, ahol elméletben a beszállókártyák várnak.
Elméletben.
A gyakorlatban a transzfer pult üres volt, csak egy piros telefon és egy rövid szöveg fogadott, hogy hívjam eztmegezt a számot információért. Ott elmondták, hogy nincs külön transzfer, hanem menjünk a légitársaság pultjához. Ott kapjuk meg a kártyákat.
Felszállásig 50 perc
A légitársaság pultjánál közepes sor állt.
Felszállásig 40 perc
A pultnál a hölgy közölte, hogy náluk nincs a beszállókártyánk, hanem menjünk a check-in pulthoz.
Felszállásig 35 perc
A check-in-nél iszonyú tömeg. Mivel belföldi járatról van szó, az indulás elõtt 1 órával kezdõdik a becsekkolás, viszont egy pultnál egyszerre több járathoz.
Egy morc nõihölgy mászkált fel-alá a pultok elõtt. Rövid számolgatás után elkezdtem ekszkjuzmízni, hogy nekünk kb. 25 perc múlva megy a gépünk és még security check...
Felszállásig 15 perc
Security check. „Laptop?”.(valamiért mindenhol a laptopra izgulnak...) „No, only radio”. (hiba, de hát gyorsítani igyekeztem az ügymenetet). Röntgen. Pakoljak ki.
Tanulság: Görögországban még csillagcsavarhúzóval és kis fogóval is képessek repülõgépet robbantani/eltéríteni...
Aztán kezdtem el töprengeni, hogyha mégis sikerült volna kézben hozni a botot, azt nagy valószínûséggel ott kellett volna hagynom Athénban...
Végül rendben megérkeztünk Heraklionba. Az egyik bõrönd -igaz szétszakadt-, de ott volt a bot és az akkumulátor, valamint kis hiánnyal, a teljes felszerelés 8-).
A reptéren rendben várt minket az email-en lelevelezett, 4WD kocsi, úgyhogy amikor rövid városnézés után (ez mondjuk megint szerencse volt, mert ugye szombat estérõl van szó) találtam egy boltot, ahol az Athénban elrekvirált csavarhúzót és fogót pótolni tudtam, elindultunk a szállásra.
(Szombaton este érkeztünk. A légitársaság vett egy új bõröndöt az elszakított helyett, és hétfõn hívtak már, hogy lehet érte menni)
Helyi viszonyok
A túristák által látogatott tengerparti részen jó úthálózat található. A szigetet K-NY-i, hosszanti irányban egy jó minõségû autóút szeli át. Ez változóan 1-2, gyakorlatban 2-3 sávos. A partokat, az alacsonyabb hegyeken át, piros jelzésû utak szelik át.
Az utakon meglehetõs sûrûséggel találhatóak különbözõ kresz táblák, meg léteznek -viszonylag rendszereséggel- felfestések is, de ezek, illetve a táblák, jellemzõen nem szabályokat írnak elõ. Inkább csak amolyan iránymutatást adnak.
Például a fõ autóúton léteznek sebességkorlátozó táblák is. No igen. Meg fõleg egysávos az út, igaz kb. félsávnyi a „leálló”sáv. Ezeket elég kreatívan használják a helyiek. Ha vki nem nagyon siet, félig a leálló sávban megy. Így a gyorsabbak kényelmesen elférnek mellettük és kicsit átlógva a szemközti sávba, meg is tudják elõzni õket. De van, amikor az elõzõt elõzi egy másik kocsi. Így az egy sávban+leállósávban végül is 3 kocsi közlekedik. Még index sem kell. A szemközt jövõk pedig szintén a lehetõ legtermészetesebb módon lehúzódnak leállósávba. Mûködik.
Érdekes volt, hogy nem igen láttam kék alapú kerek táblákat (kötelezõ haladási irány). Például a a „kötelezõ haladási irány egyenesen” tábla helyett egy jobbra és egy balra kanyarodni tilos táblát tesznek ki.
1. nap SV/CR-044 (vagy YR-047?)
Alapjábavéve könnyû dolgom volt. Mivel Krétán, a lehetséges 51 SOTA csúcsból még egyet sem aktiváltak, volt mibõl válogatni.
ON6DSL Luc próbálkozott SSB módban már Kréta nyugati részén, de olyan mértékû QRM-et tapasztalt, hogy letett az aktiválásról. Ezért én a kisebb zavarérzékenység és a nagyobb hatásosan kisugározható teljesítmény miatt csak CW-ben gondolkodtam és a sziget keleti részén kezdtem a kísérletezést.
Elsõ célpontnak a „könnyen” megközelíthetõ Afentis csúcsot néztem ki.
Viszont a térképen jelzett utakkal vigyázni kell. Alapvetõen a hagyományos piros/sárga/fehér útjelzések mellett a térképen bevezették a narancssárga, halványsárga út típust is. A sárga úttól már jellemzõen 4 kerék hajtású kocsit ajánlanak a közlekedésre.
A térképen kinézett útvonal kicsit igaz kanyargósnak tûnt, de hát biztosan szép lesz a kilátás. Összesen 14km sárga és 3km halványsárga útról volt szó.
Namost nézelõdni nem nagyon tudtam, csak ha megálltunk. Ez a 17km, 2.5 óra iszonyú zötykölõdést jelentett.
A parttól távolodva gyakorlatilag öklömnyi, volt ahol félkecskényi kövek hevertek az úton. Néhol sziklaomlás színesítette a képet. És mindez olyan hajtûkanyaros szerpentinen, ahol volt, hogy nem tudtam, csak másodszorra bevenni a kanyart. (kanyar, tolatás, kanyar).
Végülis tényleg vmi vihar söpörhetett végig a tájon, mert a tetõn agregát berregése fogadott minket.
Az antenna állításra két lehetõség volt. Vagy a csúcskõhöz rögzítem a botot, vagy kicsit lejjebb, egy épület elkészült beton alapján próbálom valahogy kirögzíteni. A csúcskõ egy meredek sziklacsúcs tetején állt, úgyhogy a vizszintes beton területen ütöttünk tanyát.
A kifeszítéshez a beton alapból kilógó betonacél rudakhoz tudtam 2 kötelet rögzíteni.
A harmadikhoz pedig Füli 15-ös csavarjaiból hajtottam egyet egy hasadékba.
Bekapcsoltam a rádiót és semmi zaj sem hallatszott. Na ez jó jel. Már csak ellenállomások kellenek.
7MHz-en üres volt a sáv. Csak két 9A állomás QSO-zgatott egymással. Küldtem egy SMS-t a SpotSMS-nek és CQ-zgatni kezdtem, de semmi.
Kicsit eltekertem és megint meghallottam a 9A-kat. Mikor rájuk hívtam és leadtam a SOTA-t, SOTA?? válasz jött. Mondom magamban: ez jól. Sikerült a felszerelést elhozni, feljutunk a hegyre, mûködik a technika, nincs QRM, erre nem találok SOTAértõ állomást.
Elküldtem HA7SZA Mihálynak is az SMS-t és CQ-ztam tovább. Végül is bekapcsolást követõen olyan fél óra után meghallottam HA7UL Ferit, HA5MA Lacit és HA5TI Pistát. Na akkor megnyugodtam. 8-)
Aztán már minden rendben zajlott. 9 QSO után elfogytak a partnerek (vagy nem hallottuk egymást), így átmentem a biztos 14MHz-re.
Ott rögtön válaszolt HA7UG Laci, majd sorra jöttek az állomások. Kellemes meglepetésként még HA5CQZ Zolival is sikerült a QSO. Összesen 29 QSO jött össze 20m-en.
Már telepítéskor is szépen fújt a szél, de a végére nagyon beleerõsített.
Kezdett lefele állni a Nap. Mivel nem szerettem volna sötétben megtenni a visszafelé vezetõ utat, bontani kezdtünk.
2. nap SV/CR-038 (vagy SV/CR-037?)
Mivel nem tapasztaltam leküzdhetetlen QRM-et, azt találtam ki, hogy fokozatosan nyugatabbra és magasabbra megyünk. A következõ célpontnak a 2148m magas Spathi-t választottam (SV/CR-037), ami a híres Dhikti hegység egyik SOTA csúcsa a 2-bõl.
A térkép jelzése szerint az európai E4 túraútvonal mellette megy el. Kb. 1700m-ig egy sárga út vezet, ami egyben az E4 része is. Innen kb. 2km hosszú, 450m szintemelkedésû, feketével jelzett gyalogösvény vezet a csúcsra. Ez teljesíthetõnek tûnt.
1 óra tájban értünk a térképen jelzett sárga út elejéhez, amirõl kiderült, hogy nincs. Még olyan 1 km-et lehetett menni terepjáróval, de aztán semmi.
Ott találkoztunk két, osztráknak tûnõ, pihenõ emberrel, akik éppen a felszerelésüket pakolgatták. Az egyikük úgy nézett ki, mint egy hegymászó (szikár felépítés, inas kéz, sötétbarnára sült bõr, kicserepesedett, vastagon bekent száj, fekete napszemüveg), a másik meg olyan hegyimentõ típus volt (zömök test, cserzett bõr, fehéres, rövid pofaszakál, piros kertésznadrágszerû).
Kérdeztem a hegyimentõt, hogy lefele, vagy felfele. Mondja, hogy most értek vissza. Éppen pihiznek. Kérdezem, hogy mi van az úttal. Mondja, az nincs. Gyalogösvény is csak nehány km, aztán szûz táj.
Ekkor a lelkesedésem kezdett apadni. Kérdezem, mennyi idõ felmenni. Végigmért. Azt mondja, õk 6 körül indultak reggel. Az út olyan 15km lehet. Jó kondícióval olyan négyésfél óra, de az utolsó néhány km inkább sziklamászás.
Szépen megköszöntem az információkat és elindultunk visszafelé...
Még elõzõ este csináltam azért B tervet is. A közelben lájtosabb SOTA csúcs is található. Gyakorlatilag bármelyik megmászhatónak tûnt, de a legnyugatibbat, az SV/CR-038-at választottuk.
Ott pusztán egy birkanyájon kellett volna átgázolni.
Egy család hajtotta felénk az állatokat. Papa elõl, mama, gyerek hátul ösztökélte a lemaradókat. Mikor hozzánk értek, a papa kurjongatva elsétált mellettünk, de a vezérállat és vele együtt az egész nyáj megállt a kocsi elõtt. A papa észre sem vette, csak ment tovább kurjongatva. Aztán feltûnt neki vmi, mert visszafordult.
A kép a következõ volt. Mi ülünk a kocsiban és röhögünk. A papa kurjongat és hadonászik a kocsi mögött. Az állatok állnak a kocsi orrával egyvonalban az úton és bégetnek. A mama és a gyerek kurjongat a nyáj végén. Az ottani állatok persze mentek volna, úgyhogy szépen elkezdtek az elõttük állókra rálépdelni. A végén emeletes lett a nyáj, mi meg mégjobban röhögtünk. Ez az állapot eltartott nehány percig. Aztán ráfordulva visszatolattam a hegyoldalba, így már meglátta a vezérállat a papát és elindult felé, vele meg ment a nyáj is.
Na most mi legyen? Én bizony úgy ma nem fekszem le, hogy fel ne mennék egy SOTA csúcsra – gondoltam magamban. Végülis a behajtani tilos kocsiknak szól. Mi meg gyalog vagyunk. Úgyhogy elindultam megkeresni a kerítés gyenge pontját. Egy helyen rombolásmentesen sikerült annyira szétnyitni, hogy be tudtunk menni.
Most így, utólag, lehet, hogy nem mennék már be.
Volt néhány gyanús jel.
Kicsit távolodva a kerítéstõl feltûnt, hogy végül is út vezet a dombok között. Ezen haladtunk tovább. A homokosabb részeken tehergépkocsi gumi nyomok látszodtak. Aztán megtaláltuk az elsõ hüvelyt is. Késõbb volt még néhány. Igaz mind sörétes puskába való.
Aztán egyszercsak a dombok között feltûnt néhány, igencsak a tájba simuló épület. Volt régi, romos, inkább ól szerû, de volt új építésû, aminek szép, mélyzöldre voltak festve az ablakai és azok spalettái.
Az épületek között vmi csuklónyi, fekete, kábelszerû kanyargott.
Fényképet inkább nem készítettünk.
A tetõn a csúcskõhöz tudtam rögzíteni a botot, így gyorsan indulhatott a rádiózás.
9 QSO-t csináltam 40m-en, aztán áthangoltam 20m-re. Itt kellemes meglepetés volt F/HB9CXP/QRP, akitõl 579 riportot kaptam. Én lényegesen gyengébben hallottam. 27, 14MHz-es QSO után bontottunk és igyekeztünk gyorsan elhagyni a területet.
3. nap SV/CR-022 1177m
Mivel zajt nem tapasztaltam, még nyugatabbra mentünk. Ez egy jó hosszú út volt. Elvben a csúcshoz egy halvány sárga út vezetett.
Olyan is volt 8-). A keskeny, hajtûkanyaros nyomon, néha méteres sziklákat kellett kerülgetni.
Az út egy fennsíkra vezetett, ahonnan gyalog mentünk a csúcsra, ami egy szikla tetején levõ sziklára épített kis templom volt.
Iszonyú szél fújt, viszont a kilátás fantasztikus volt. Ez a csúcs nem volt távol a sziget déli partjától, így közel 180 fokban a tengert lehetett látni. (mondjuk a kép éppen a másik oldalról készült 8-))
Mivel nem túl magas a hely, kérdéses volt, át megy-e a jel a szigeten a kontinens felé, észak-nyugat irányban, a 2000m feletti hegyeken.
A telepítés nem volt egyszerû.
Elõször a csúcskõhöz próbáltam rögzíteni a botot, de a hatalmas szél miatt szükség volt merevítésre is. Viszont körülöttem csak kõ volt.
Végül a templom korlátja megfelelõnek látszott.
A hely szûke miatt (gyakorlatilag egy kilátó) az ellensúlyoknak nem volt hely. És a sziklán igen nagy szükség volt rájuk. A telepített antenna eléggé kompromisszumosnak volt nevezhetõ.
A nagy szél miatt a templom félig szélvédett oldalához pakoltam a rádiót, aztán próbáltam kihangolni. Semmi. Hossza kísérletezés után kiderült, hogy vmi érintkezési hiba is van. Mikor próbáltam a hangolót ellenõrizni, a doboza szétnyitásakor letört benne a meleg ér forrasztása. Puff. Nem gond, még kompromisszumosabb lesz a rendszer. Egy tartalék krokodil csipeszes vezetékkel áthidaltam a hiányt.
Próbálok hangolni, de semmi. Újabb ellenõrzés. A hangoló és a készülék közötti 4m-es RG58 kábel volt. Ha kiiktattam a hosszú kábelt, akkor megy a hangolás, de rajta keresztûl magas az swr.
Csak arra tudtam gondolni, hogy mivel a kilátó vasbeton talaján kanyargott el a készülékig, az zavart be. Tehát maradt egy 20cm-es kábel darab, ami a hangoló és a rádió közé került. Így ment a hangolás, viszont telibe kaptam a szelet.
Na akkor forgalmazzunk.
7MHz-en semmi, csak erõs légköri zavar. 10Mhz-en iszonyú durrogások, de hallok álomásokat. Akkor rajta. Folyamatos -szerintem- sztatikus kisüléskbõl adódó durrogás, és S6-S7 alapzaj durva QSB-vel színezve.
Végülis 12 QSO-t sikerült kiizzadni.
Akkor jöjjön a 14MHz. Ott is folyamatos a QSB, de alacsonyabb a QRN, viszont valaki elkezdett konzekvensen, változó hosszúságú tá-kat nyomkodni vétel alatt. Ha az ellenállomás befejezte az adást, õ is abbahagyta. Mikor adtak, õ is adott.
Összekûzdöttem még 7 QSO-t, aztán feladtam.
Bontottunk.
De a lényeg, hogy lobogott a SOTA zászló az SV/CR-022-ön ;-)
4. nap SV/CR-028 (vagy mégsem?)
Erre a napra egy laza kis csúcsot választottam. A fõvárostól kb. 20 kb., csak 423m, viszont gyakorlatilag a tengerbe lóg, így gyönyörû a rádiós kilátás ÉNY irányban. Innen akár a SSB-t is meg lehetne próbálni.
Nyaraltunk egy keveset délelõtt, majd koradélután kocsiba pattantunk és irány a hegy.
A térkép szerint kb. 200m-ig fel lehet menni egy sárga úton kocsival. Így csak kb. 200m szintemelkedést kell leküzdeni olyan 1km-en. Laza hétvégi séta.
A helyszínen ismét szembesülni voltunk kénytelenek azzal a krétai szokással, hogy mivel jelentõs számban tartanak kecskét, birkát és azokat csak úgy kicsapva tartják, az elkóborlásuk megakadályozása végett egyszerûen lekerítenek a legváltozatosabb helyeken maguknak egy területet.
Kinézve a kocsiból fekete golyócskáktól sötétlett a terep
Nem gond. Vagy megkerüljük vagy megbontjuk, de átmegyünk rajta.
El is indultunk felfelé.
Õszintén megmondom, elég meredeknek tûnt a hegyoldal. Ez még nem lett volna baj, viszont igen zöldes színben pompázott a kis cserjék miatt, habár rendre fehér szikla szigetek emelkedtek ki a növényszõnyegbõl.
Azokon jól lehet mászni, úgyhogy hajrá.
Aztán elkezdtek a cserjék egyre magasabbak lenni. Keresgéltük az utat, csúsztunk-másztunk, de egyszer csak elõttünk, jobbra és balra is ember magasságú bokrokat láttunk csak.
Namost ezek nem ám azok a szelíden simogató ágacskás, bokrocskás típusok voltak, hanem amolyan kecskeszaggató, acéldrótszerû ágakkal felszerelt, tüskés törzsû fajták.
Még próbálkoztunk valahogy megkerülni õket, de aztán korlátainkat felismerve visszafordultunk.
Viszont itt jött a másik probléma: merre menjünk le?
A GPS igaz jelölgette a felvezetõ utat, de a maga néhány méteres pontossága most nem sokat segített. Felülrõl egyszerûen nem lehetett azokon a bokrokon átlátni, amelyeken felfelé sikeresen átküzdöttük magunkat. Így az alulról jól látható szikla szigetek egyszerûen eltûntek a szemünk elõl. Vaktában elindulni pedig nem tûnt jó ötletnek, mert ha nekivágunk a cserjének egy irányból, lehet, hogy arra éppen 100m a zöldterület.
Éppen a nyomokat próbáltam összevetni a GPS-ben eltárolt útvonallal, amikor egyszercsak átadta a helyét a technika az õsi ösztönöknek. „Szerintem menjünk arra”- mondta Zsuzsi. És elindultunk lefelé.
Hát ennyit még nem szenvedtem 0 pontért...
5. nap SV/CR-040 1486m
Na ez egy nagyon korrekt kis csúcs volt a sziget inkább keleti részén. Igaz, hogy mellette több magasabb hegy is volt, viszont pont a számomra érdekes ÉNY irányba volt egy „folyosó”.
Az odavezetõ úton megtapasztaltam, hogy bármennyire is jó a térkép, GPS nélkül sokszor lehet tanácstalan az ember. A térkép szerint a hegy lábánál egy sárga út vezet végig, ahonnan három különbözõ helyen is rövid halványsárga út megy neki egy kicsit a hegyoldalnak.
Bármelyik végében ott hagyva a kocsit megmászhatónak tûnt. A különbség csupán abban jelentkezett, hogy a szükséges szintkülönbséget (olyan 300m) 700, 2000, vagy 3500m-en kell leküzdeni.
A narancssárga útról letérve elkezdtük keresgélni az elsõ leágazást. Nem derült sajnos ki, hogy az 1:50 000-es térképünk mikori zárású, de tapasztaltuk, hogy minden változik. A jelölt, EGY halványsárga út helyet komoly, mondjuk fehér utakból álló hálózatot találtunk. Mivel össze-vissza kanyarogtak és nem igazán lehetett belátni a tájat, maradt a brute force megoldás, azaz szép, szisztematikusan elkezdtük mindegyiket kipróbálni. kb. 1 óra alatt rátaláltunk a térképen is jelzett útra. Örömmel kapcsoltam kettesbe, mikoris néhány száz méter után, egyszercsak az úton keresztbe, találtunk egy épülõ házat. De úgy tényleg rajta. Mivel az alapok már ki voltak ásva, nem tudtunk tovább menni. Sebaj, jöjjön a következõ leágazás.
Azt meg is találtuk, de közelrõl szemlélve a sziklafallal színesített 300m szintemelkedés 700m-en kicsit soknak tûnt... (a térképen csak 100-as szintvonalak voltak, a GPS-en 50-esek, de még így is azért a helyszín volt a döntõ).
Viszont a helyrõl gyönyörû kilátás nyílt az SV/CR-038-ra, a Dhiktire, aminek, ugye, második nap, inkább nem mentünk neki.
Akkor jöjjön a harmadik!
Na ez volt a nyerõ. Kb. 2km légvonaban, habár közben dombok hevertek szanaszét. Egy gyönyörû mezõnél, egy fa árnyékába állítottuk le a kocsit.
A mezõn két nénike szedegetett vmit kosárkába. Mivel a dombok mögé nem lehetett belátni, gondoltam megkérdezem, jobbra, vagy balra érdemesebb kerülni a csúcs felé.
A kommunikáció kedélyes hangulatban zajlott, de voltak döccenõk, ugyanis legalább olyan jól beszéltünk görögül, mint a nénik magyarul, angolul és németül együttvéve. Úgyhogy legfõképp gesztikuláltunk.
Valami ilyesmi volt:
- Szervusz te görög nénike! Mit szedtek a kosárkába?
- Szervusz te fura öltözetü turista. Katharo arra van.
- Azt tudom, mert arról jöttünk. De a kosárkába, abba bele, mit szedsz?
- Igen! Oda visszük. Ott lakunk.
- De mi nem Katharoba megyünk, hanem fel a Platia Korfira.
- Platia Korfi! Igen, az meg arra van!
Gondoltam, amit lehetett, azt kihoztuk a szituációból, úgyhogy a domb-kérdés feszegetése már inkább lefelé kanyarította volna a beszélgetés ívét. Így efkarisztóztunk egy nagyot és elindultunk balról kerülni a dombot.
Kellemes, enyhén emelkedõ volt a terep. A földbõl helyenként sziklák álltak ki és persze voltak cserjék, de picik.
Kb. félúton, ahogy éppen elértük volna a csúcs lábához, egyszercsak megláttunk az egyik domb tetejébe egy fémszekrényt. Közelebb mentünk és kiderült, hogy a szekrényhez tartozik egy kisebb ólszerû házikó is. Itt az az ötletem támadt, hogy ez tökéletes geocaching pont lenne. El is kezdtem írni egy levelet, de aztán Zsuzsi azt javasolta, hogy inkább a csúcson rejtsem el. Kezdtem pakolni, amikor mondja Zsuzsi, hogy jön valaki.
És lõn. Szökelõ lépésekkel mellettünk termett Jorgosz és csodálkozva, egész jó angolsággal, arról tudakozódott, hogy mit csinálunk itt, ahol a madár se jár. Mondtam, hogy Platia Korfira megyünk éppen rádiózni, mert hogy ezért jöttünk.
„És te mit csinálsz itt?” - kérdeztem. Elmesélte, hogy õ éppen a birkáit keresi, mert hogy valahol itt kóborolnak (õ nem kerítgetett le hegyeket magának). Egyébként pedig ez itt az õ háza volt. Kritsában lakik (igen jó hely), de túl sok lett a turista, így kiköltözött néhány évre ide. De most megint a faluban lakik.
Egy rövid úton velünk jött.
Érdekességképpen mesélte, hogy a klimaváltozásnak konkrét jelei is vannak Krétán. Tavaly akkora hó esett, hogy több birkája megdöglött, ugyanis ahol éppen mentünk, kb. másfél méteres hó volt (ilyen még nem volt Krétán). Azok erre tévedtek, és egyszerûen megfulladtak. Ellepte õket a hó.
Beszélgettünk még utazásról, családról stb. Aztán egy nagy fánál még útba igazított minket és elszökelt a birkái után.
A sziklás csúcsig elég meredek volt az út, úgyhogy csak „krajcolva” lehetett haladni.
Aztán felértünk a nyeregre, ahonnan már látszott a csúcskõ. A szél fújt, de elviselhetõ volt, úgyhogy gyorsan ment a telepítés
Az elõzõ aktiválás során tapasztalt nyomkodás egy kissé elkeserített. Emellett, a szinte bomba biztos 14MHz-en egyre inkább nyomultak a másokkal mit sem törõdõ állomások. Gondolom ez valami DX fun betegség lehet, hogy addig kiabálok, amíg nem kapok riportot.
5TI Pista segítségével, korábban viszont összeállt a megfelelõ stratégia. SPLIT.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. 7MHz-en 17, 14MHz-en 26 QSO született. A splittel pedig nagyon jól lehetett irányítani a dolgokat. Az alap frekibe belehallgatva mintha hallottam volna még a nyomkodást, de ugye már nem zavart. Nyomkodni tud, de az „UP”-ot szerencsére nem ismerte. 8-)
A csúcskõbe végülis elhelyeztem egy kis csomagot, úgyhogy kiváncsian várom, hogy aktiválja valaki.
Folyt. köv.